A hét ötödik napján két helyen is kivetkőztetik a bőréből a gyanútlan látogatót!
A bácsi szerint te vonalaztad össze a fejét.
Elsőnek három szakértő esik neki a kiszemelt áldozatoknak a Delírium Pubban. Az egész tortúrát a smink nélkül is rémes énekesnőjéről hírhedt The Hellfreaks kezdi a megjelenésükhöz illő erőszakos és brutális psychobillyvel, majd egy gyors váltás következik a pszichológiai terrorra a surf zenével zsonglőrködő Cowabunga Go-Go! segítségével. A kegyelemdöfést a garage és rockabilly területén "öregnek" számító The V8 Trio adja meg a kínvallottnak. E remek móka 500 forint, amelyet szabadon levedelhet a pórnép.
A kislány is jön és téged akar!
A megpróbáltatásoknak itten még nincsen vége, ested csak ezután lesz igazán véres. Eme ígéretet az oldschool psychobillyben utazó és válogatott obszcén szavak halmozásáról ismert Voodoo Allen, valamint a psychobilly és más műfajok ötvözésével kísérletező The Crooked próbálja betartani és valósággá váltani. Az attrakció 600 forintba kerül és nem kötelező levenni a cipőt.
A nyolcvanas évek újabb vidám hullája köszönti a rémek nedves seregét eme nyirkos napon. A Skitzo névre hallgató muzikális csoportosulás 1985-ben alakult Londonban. Phil (ének) és Rod Connor (dobok) alapította a bandát The Electros néven és hozzájuk csatlakozott hamarosan Tony Bronham (nagybőgő) és Anthony McVey (gitár), akiket egy használtcikk-kereskedésben ismertek meg London egyik piacán. Tony hat hónapra börtönbe került, visszatérése után lett a banda neve Skitzo, valamint Rod egy baleset miatt átadta helyét Steve Tomlinsonnak. A különféle bonyodalmak ellenére zenészeink mohón falták egymás után a koncerteket és a Nervous Records urának, Roy Williams-nek is feltűnt tehetségük, így 1987-ben ki is jött első albumuk, a Skitzo Mania. Ebben az évben Hamburgban az első külföldi koncertjükön is túlestek, ahol lemezüket is hamar elkapkodták a rút kísérleti teremtmények.
Phil bácsi a pokoli piacról.
Rövidesen felkérték őket, hogy tegyék tiszteletüket a Stomping At The Klub Foot válogatás ötödik részén, bár maga a felvétel botrányoktól sem volt mentes és végül a gitáros távozását vonta maga után. Közben a dobos is letette az ütőket, így két új tagja lett a bandának, Strut (dobok) és Pete Davis (gitár). Neki is kezdtek a következő albumuk, a Terminal Damage felvételeihez, amely az új legénységnek köszönhetően hangzásilag sokkal durvábbra sikeredett, mint elődje. Phil elég gyakran sikoltozott, óbégatott és kiáltozott a koncerteken, amely a hangját is kezdte megviselni, így 1989-ben kilépett és inkább a rockabilly felé fordult a The Gamma Rays és a Rabbit Action zenekarok keretein belül. Tony vette át a vokált, bőgő terén újításra került sor Justin személyében. Mivel a hangzás erősen a punk felé tendált, Skitzomaniaxre változtatták a nevüket. 1990 végén Tony is kilépett, majd nyáron Strut Svédországba költözött és Scott lett az új dobos.
Egyik felük rémisztget, a másik meg ijesztget.
A halottat nem sokáig hagyták nyugodni, így a régi felállásban 1994 végén visszatértek és az első album nyomdokain haladtak tovább. A recept megint bejött nekik, így 1995 augusztusában megjelent a The Glove névre hallgató kislemezük. 1996-ban felvették az utolsó albumukat is, a Vertigot, adtak még jó pár koncertet és 1997-ben végleg feloszlottak. Az egyik kedvenc zenekarom, amelyet leginkább a fogyni nem akaró sikolyoknak és a tébolyult dallamnak tudok be. A Cryin' State és az I Want Your Lovin' nóták kötelező darabnak számítanak nálam.
Jelen páciensünk jó eséllyel lett volna egy holland tébolyda örökös vendége 100 évvel ezelőtt. De az együttes története nem nyúlik vissza a távoli múltba, 1988-ban alapította három cimbora: Frank (nagybőgő), Marco (ének és gitár) és Arjan (dob). Júniusban már túl is voltak első koncertjükön, de a következő évben a dobos kilépett és az Es-Feiv nevezetű psychobilly bandában folytatta pályafutását. Az árván heverő dobverőket Björn vette a kezébe és hamarosan egy demó is elkészült. 1990-ben a Jungle Noise-nál felvették az Invasion of the Rubber Dolls névre hallgató albumukat, de 1991-ben feloszlottak. Egyrészt az énekesnek problémák adódtak a hangjával, másrészt a másik két tagnak egyéb elfoglaltságai is voltak. Nekem kifejezetten tetszik a kellemesen beteg énekhang és a kicsit igénytelen megoldások a hangszereknél. Régi, de még mindig frissen árad belőle a hibbantság. Ajánlott a Get out you crazy bitch és a Toxic Blood című szerzemények többszöri meghallgatása az albumról.
Ha vérfarkas lennék és lenne hordozható zenelejátszóm, jó eséllyel Jekills-t hallgatnék támadásaim során. Sőt az áldozataimat is kényszeríteném eme fertelmesen helyes cselekedetre.
"Ott van a kelt tésztának öltözött Marilyn Monroe!"
A zenekart három belga tébolyult alakította a 80-as évek közepén Riot Guns néven, de hamarosan ezt a bizarrabban hangzó Jekills-re változtatták. Jekills nevű albumukat 1989 végén adták ki, amelyen csak saját számok találhatóak, vegyesen francia és angol szöveggel. Az első 1000 darabot gyorsan elhurcolták a túlvilág lényei, így a Tombstone kiadó másodszor is kiadta az albumot. Miután meghalt a nagybőgős (Sergio), a banda feloszlott. Dalaik közül személyes kedvencnek számít a Nobody In The Street, a You'll Be A Priest és az 50-es évek szexszimbólumának "tiszteletére" írt Marilyn Monroe. Ami a hangzást illeti, oldschool psychobilly egyedi énekhanggal.
Mindig is különös vonzalom kerített hatalmába a régi és kezdetleges dolgok láttán. Ez fogott meg a Blood Feast című splatter filmben is, amely 1963-ban pattant ki Herschell Gordon Lewis és David F. Friedman tébolyult elméjéből. A maga korában meg nem értett elmebajnak számított, amit értettek belőle, arról is meglehetősen negatívan nyilatkoztak, néhol jogosan. A történet egy egyiptomi ételszállítóról szól, aki nők testrészeivel ízesíti ételeit és egyben Istár babilóniai istennőnek is áldozatot mutat be. A kellemest és a hóbortot a hasznossal. Ezt a mesés történetet hihetetlen természetességgel és in medias res brutalitással tárja elénk a mű, amely kategóriájában elsőnek számít - ami a kronológiát illeti - és Lewis barátunknak is tartós hírnevet biztosított. Aki már megcsömörlött a láncfűrésztől, annak mindenképp megér egy órát az életéből.
Ha döntenem kellene arról, hogy milyen zenére ropják a táncot a népek a temetésemen, akkor jó eséllyel a Tormentre esne a választásom. Az elmeháborodás 1985 végén kezdődik, amikor is Simon Brand és Kevin Haynes úgy belevág egy együttes létrehozásába, mint a kezdő baltás gyilkos a saját kezébe.
Simon Brand.
Brand 1965. január 2-án jött világra egy angol városban, Bristolban. Szülei ír bevándorlók, a család eredeti neve Brando volt, de az angolosabban hangzó Brandre változtatták. Simon már fiatal korában érdeklődött az akkoriban újjáéledő rockabilly műfaj iránt és a punk rockot is kedvelte, így hamarosan rá is gerjedett a psychobillyre, ezért meg is alapították a Sharks és a Shakin' Quiffs korábbi nagybőgősével, Steve Whitehouse-zal Frenzy névre hallgató együttesüket 1983-ban. Egy kislemez (Robot Riot) erejéig zenéltek együtt, 1984-ben a Hall Of Mirrors album felvétele alatt különböző viták miatt Simon barátunk távozott az együttesből.
Kevin Haynes.
Kevin Haynes a Joint Jumpers nevű bristoli banda énekese volt ebben az időben, egy koncerten ismerkedett meg Branddel. 1985-ben végleg eldöntötték egy új formáció létrehozását, bőgősnek Sean Holdert szánták, aki ugyancsak a Joint Jumpers-ben játszott. Már csak egy találó név hiányzott, amelyet végül a Frenzy kislemezének, a Robot Riot 12 inches verziójának "B" oldalán fellelhető utolsó szám címe (Torment) szolgáltatott.
Sean Holderrel.
Novemberben el kezdtek próbálni a bőgős garázsában és saját számok írásába fogtak, többek között a Rockjet, Uncle Sam és a Death Trail is ekkor született meg. "Menedzsert" is találtak Nutty Dave személyében, aki két koncertet szervezett nekik.
Nutty Dave.
Egyet Brightonba december 23-ára, a másikat szentestére Bristolba. A bulikon főleg kezdő zenekarok léptek fel mint például a Coffin Nails és a Long Tall Texans. A koncertek után új bőgőst vettek fel, Tony Biggs-et. Ő később a Rimshots nevű formációban folytatta és korábban nagyon rövid ideig játszottak együtt Branddel a Firebirds-ben is. 1986-ban beindult a mészárszék, egy demófelvételt küldtek a Nervous Records-os Roy Williams-nek, valamint újabb bőgőscsere történt, Simon Brand régi barátja, Simon Crowfoot töltötte be ezentúl a posztot.
Simon Crowfoot.
Tavasszal a Nervous Records gondozásában megjelent Zorch Factor One válogatáson két számmal is szerepeltek, My Dream és a The Source. Az első olyan lányokról szól, akik csak az álmokban jelennek meg, a második a psychobilly és a rockabilly közötti különbségeket elemzi. Ezeket még Tony Biggs-szel vették fel. Három daluk (Uncle Sam, Pass It On, The Last Time) a Stomping At The Klub Foot válogatássorozat harmadik részén jelent meg. Mivel elemükben voltak, megjelent a négyszámos Mystery Man kislemez, valamint az első albumuk, a Psyclops Carnival.
Ezután gyorsan népszerűvé váltak, szerepeltek a Stomping At The Klub Foot VHS-kiadásán és a Psycho Attack Over Europe válogatás második részén is. 1987 elején európai turnéra indultak, amely Psyclops Tour néven futott. A körút részét képező első dendermonde-i Psychobilly Weekenden már több mint ezer meghatározhatatlan teremtmény előtt léptek fel. Eközben a stúdiót sem hanyagolták, újabb két számot vettek fel a Zorch Factor Two válogatás számára. A True Expressions című szerzeményt Simon Crowfoot írta, a Hornet's Nest pedig a psychobilly életérzésről szól. Év végén a Nervous Records égisze alatt kiadták a második albumukat, a Three´s A Crowd-ot, amely egy 12 inches hanglemezen jelent meg és tartalmazott egy összecsukható albumot rengeteg képpel a Psyclops Carnival turnéról.
A dalok egy sorozatgyilkos elvetemültségét ötvözték a jólelkű molnár kedvességével, különféle témákat boncolgattak, a személyes kapcsolatoktól kezdve a mentális egyensúly elvesztésén át a szerelmet csúfoló szövegekig terjedtek. Egy feldolgozás is helyet kapott, a Ricochets-től a I'm A Loser. 1988-ban egy kicsit lassítottak, felvették újra a My Dream című dalt a Psycho Attack Over Europe válogatás harmadik részéhez és egy belga psychobilly fesztiválon is felléptek. 1989-ben kiadták harmadik albumukat, a Round The World-öt, amellyel - kortársaikkal ellentétben - a gyökerekhez nyúltak vissza, valamint ez volt az ötvenedik album, amelyet a Nervous Records adott ki.
Ez nemcsak az új külsőben (méretre szabott öltönyök, jól fésült hajak), hanem a dalok "ellustulásában" is észrevehető volt. Akadt swing (Good To Be True), neo-rockabilly (Sail Away) és klasszikus psychobilly elemeket tartalmazó szám (Laser Head) is, az album érdekessége az a'capella verziójú Eddie Cochran-sláger, a Twenty Flight Rock volt. 1990-ben kiadták a negyedik és egyben utolsó albumukat a Hypnosis-t, amely nagyban hasonlított az előző albumra abban a tekintetben, hogy különféle műfajokat kevert a psychobillyvel.
Két feldolgozást is tartalmazott az album, az egyik egy Bo Diddley-feldolgozás volt, a Who Do You Love?, a másik - meglepő módon - egy Tina Turner szám az I Can´t Stand The Rain feldolgozása lett. Az album megjelent 12 inches hanglemezen és az akkoriban még újdonságnak számító CD-n is. Ezutóbbi további két számot is tartalmazott a hanglemezhez képest, a Sad Man és Strangulate című dalokat. Felvették egy régi swing szám feldolgozását (Route 66) a Zorch Factor harmadik részéhez, amelyhez Simon Brand is készített egy szóló felvételt, a Broken Home-ot. Ez idő tájt már nagyon népszerűnek számítottak a színtéren, a bőgősük egy koncert alkalmával megismerkedett egy holland lánnyal, aki annyira lekötötte kezeit és egyéb testrészeit, hogy meg is váltak tőle és Vince Mildrennel folytatták a zenélést 1992-ben.
Vince Mildrennel 1992-ben.
1993-ban Simon Vermontba ment dolgozni és nem utolsó sorban rendbe hozni csődbe ment házasságát. Ez átmenetileg a zenekar végét jelentette, de 1994-ben visszatért Bristolba és Kevin Haynes-szel együtt tervezték a banda újraalakítását, valamint a jövőbeli fellépéseket, de szülei növekvő mentális problémái miatt kezelésre küldték, amely csak rontott a helyzetén és nem sokkal ezután felakasztotta magát a kórház kertjében. Halálával végleg megszűnt az együttes. 2000-ben újra kiadták a Psyclops Carnivalt, amely tartalmazta a Mystery Man kislemezt és még négy bónusz számot is, valamint egy Best Of Torment válogatást, amely szinte (These Chains kivételével) tartalmazta az egész Three's A Crowd albumot.
A wrecking, a nótázás és az italozás elengedhetetlen egy ifjú temetőlakó szellemi-testi fejlődéséhez, ezért ismertetnék is egy nagyszerű mókázást, amely hamarosan anyagi valójában is manifesztálódik. Szeptember 17-én a Dürer kertben kerül megrendezésre a Graveyard Boogie Night elnevezésű bál, ahol zenészek négy csoportja szórakoztatja majd az álmatlanságban szenvedőket. Előbújik a hűvös kriptákból a Los Tiki Torpedoes, amely az előző felvonásban is említésre került és egy kócos nőszeméllyel felfegyverkezve támad a közönségre. Először látjuk a Hellfreaks muzsikusainak kilógó beleit, akik elmeháborodott meséket hoznak nekünk Zsémbes Zsuzsi erőművésznő találásában. Lészen egy kakukktojás is a Hepcats személyében, akik a halandóknak szánt rockabilly műfajban utaznak. Az éjszaka külhoni vendége, a Tony Montanas, akik túlvilági gonosztevők képében bemutatják a "mafiabilly" minden csínját-bínját. Bármely' halandó bebocsátást nyerhet, ha 1500 forint kenőpénzt ad a cinterem őrült őrének kilenc óra után harminc perccel.
Bejegyzések
